Pályára születve


Napjaink talán legsikeresebb és legkedveltebb kutyás sportja az agility. Ami nem véletlen, hiszen nagyszerű és minőségi kikapcsolódást nyújt kutyának és embernek egyaránt. Szerencsére az agility pályák ma már szeretett fajtánktól hangosak! 

 Akikkel ma megismerkedünk: Szabó Andrea Csilla és a két ezüst villám Helka és Sió




 Időszámításunk előtt, 1981 óta kutyázom, én is, mint akkoriban szinte mindenki munkakutyázással és németjuhásszal kezdtem. Agilityzni egy mentett, keverék kutyával kezdtem, mégpedig amolyan mellékhatásként ért a dolog. 1998-ban barátnőm magyar vizslájának kerestünk olyan iskolát, ahol agilityzhetnek is, én csak kísérő voltam eleinte, aztán kipróbáltam az akkor 5 éves és nagyon nehezen motiválható Elzával, aki a jutalomfalatok és az én kedvemért meg is tanulta, de nem szerette, csak és kizárólag az én kedvemért csinálta és mihelyt módja volt rá inkább elvonult pl. napozni. J Az Aquincum SE-be jártunk, ahol több pumi is agilityzett, akkor tetszett meg a fajta, a munkakedve, a természete és a külleme egyaránt. Több barátnőm is pumit választott agilityzni és nagyon ügyesek voltak, így én is már direkt a sportra kerestem magamnak kiskutyát. 2000 nyarán meg is találtam Somlyófalvi Ajna „Pengő” személyében, aki színhibás volt ugyan (black and tan), de tökéletes társ és szorgalmas tanuló volt. Sajnos súlyos epilepszia miatt 9 évesen el kellett búcsúznom tőle. Akkor már meg volt Helka, akit Kuzmenkó Noémi kapott vissza Svédországból Veresi Akácos Anka tenyész szukáért cserébe, és rá kellett jönnie, hogy ennek a kutyának a kertben rohangálás a többi kutyával nem elég elfoglaltság.
Helkával még tudatosabban edzettünk, átigazoltam egy igazán profi csapathoz, a Happy Dog egyesületbe, ahol a manapság is egyik legjobbnak tartott edző Szoboszlay Erika kezei alá kerültünk. És ennek megfelelően egyre több sikert értünk el, hamar felkerültünk a legmagasabb kategóriába és ott is sorra a dobogón álltunk. Kijutottunk az Európa Open versenyre is, amire nagyon büszke vagyok. Kifejezetten nehéz válogató pályákat kell teljesíteni ehhez, bizony nálam sokkal fiatalabb és sikeresebb versenyzőkkel megmérettetve. 


 Azután végre megszületett a már nagyon régen tervezett alom Helkának.  Ahol is egyetlen kan kutyaként megszületet Veresi Akácos Gemenc „Sió”, aki azonnal az én kutyám lett, mivel mindenki szuka kutyát akart. Az agilitynél sajnos nagy hátrány a kan pumik standard mérete, mert pont nem fér bele a médium kategóriába, ami 43 cm marmagasságig értendő, ezért rizikós minden valamire vágyó agiliysnek kan pumit, vagy mudit választani, nagy a valószínűsége, hogy maxi kategóriába kerülnek, ott pedig kicsik lesznek az ugrásmagassághoz és a sok border collie-hoz. Engem viszont nem érdekelt, csak az, hogy ez a kiskutya a lehető legjobb helyre kerüljön, ne kedvencként élje le az életét egy család kertjében. Vele még tudatosabban kezdtünk agilityzni. 6 hónapos korától puppy trainingre jártunk Herendy Veronikához, aki szintén a legjobbak közül való. A puppy training tartalmazott sok játékos gyakorlatot, egyensúlyfejlesztést, ügyességi gyakorlatokat, megtanulták az előre fokuszálást, gyakoroltuk az ugrás technikát, elsajátították a kutyák az akadályok szűk kerülését, elkezdtük tanulni a zóna pozíciókat, vagy éppen a running contactot. 


 A Happy Dog iskola átalakulása után a MacLeod Agility Team tagja lettem, ahol mondanom sem kell, hogy szintén a legjobbak közül való „sztár” edzőm van Korán Csaba személyében. Sióval pillanatok alatt felkerültünk A2 kategóriába, még nem volt 2 éves. Helkával közben egy sérülés és műtétek sora miatt abba kellett hagynunk az aktív sportolást, nagyokat kirándulunk és szerencsére mindenhova elkísér minket és hatalmasakat játszik a fiával. Amikor a pályán vagyunk, Helka mindig kommentálja, tudtomra adja, hogy bizony inkább ő szeretne ott futkározni.
Ha azt mondom, hogy a kutyáim bolondulnak az agilityért, akkor nem túlzok. Nálunk egy edzés kb. 3 órán át tart, és nem mindig mi vagyunk a pályán a pumijaim legnagyobb bánatára, míg a többi kutya a szünetekben nyugodtan fekszik a boxában, addig Siót nem tudom bezárni, és még mellettem is folyamatosan nyüszít, ugat és minden percben készen áll, hogy pályára léphessen. Nyáron, amikor 30 fok felett van a hőmérséklet egyáltalán nem csökken a lelkesedése, olyankor egy kis műanyag medencében hűti le magát egy-egy futam után, ha ez nem lenne és én nem vigyáznék rájuk, bizony a végkimerülésig hajtanák magukat, mert a pumi ilyen, már megtanultam, hogy nekem kell megálljt parancsolnom.


 Kiállításokra is jártunk, mivel nekem elvem, hogy egy pumi ne csak jól dolgozzon, hanem ápolt és szép is legyen. HPJ címig és Derby győzelemig jutottunk, de a kiállítás nem az én világom, mert túl szubjektív, nem úgy, mint az agility pálya, ahol egyértelműek a hibák és mindenkinél egyformán számítanak, ebből is azt hiszem érthető, hogy nem igazán kedvelem a kiállítások világát, de fontosnak tartom, akárcsak az egészségügyi szűréseket és persze a terelési ösztönpróbát is, elvégre pumim van!
 Szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem Magyarországon az agility megszületésénél és még a mai napig is, sajnos már nem túl fiatalon, de űzhetem ezt a sportot. Ez alatt a 17 év alatt annyit fejlődött az agility, mint mondjuk a közlekedés a szekértől a mai versenyautókig, csak mindezt jóval gyorsabb ütemben, nem tudom még hova fejlődhet, de úgy látom, mindig van még tovább…. 






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mariell de Marque kennel (english)

Galla - Hegyi kennel

Az agility